Ave Maris Stella
Tengernek Csillaga,
Isten édes Anyja,
Ave makulátlan
Mennyei szép Porta!
Gábriel arkangyal
Avéval köszöntött:
Légy Te nékünk béke,
Éva helyett áve.
Oldd a bűnös láncát,
Gyújts a vaknak fáklyát.
Űzd rólunk a rosszat,
Esdj le minden jókat.
Mutasd meg: Anyánk vagy,
Hallgasson meg érted,
Aki értünk ember
Jó szívvel lőn benned.
Szüzek legszebb Szüze,
Szelídségnek tükre,
Bűntől szabadokká,
Tégy szelíddé, jókká.
Tisztaságban éljünk,
Biztos úton járjunk,
Hogy Jézussal egykor
Együtt vigadozzunk.
Atyának dicsőség,
Krisztusnak tisztesség.
Szentlélek Istennek
Egy áldás adassék.
Sík Sándor fordítása
Jóság! Hol vagy? Gyere, nagyon hiányzol!
Petőfi Sándor: Egy estém otthon
Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer-
Az isten áldja meg!
Soká nem voltam otthon,
Oly rég nem láta már,
Úgy megvénült azóta-
Hja, az idő lejár.
Beszéltünk erről, arról,
Amint nyelvünkre jött;
Még a szinészetről is
Sok más egyéb között.
Szemében "mesterségem"
Most is nagy szálka még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.
"No csak hitvány egy élet
Az a komédia!"
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.
"Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenceket"
Én műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! föl nem
Világosíthatám.
Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon, nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.
De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.
Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.
Utóbb, midőn a bornak
Edénye kiürűlt,
Én írogatni kezdtem,
Ő meg nyugonni dűlt.
De ekkor száz kérdéssel
Állott elő anyám;
Felelnem kelle - hát az
Irást abban hagyám.
És vége-hossza nem lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek,
Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!
(Dunavecse, 1844. április)
A jó és a rossz Szókratész-nél
Szókratész (kb. Kr. e. 470 - 399.) ókori görög filozófus. Vele kezdődött a görög filozófia klasszikus korszaka, valamint őt tekíntjük az autonóm filozófiai etika megalapítójának.
Beszélgetve tanított, így írott műveket, értekezéseket nem hagyott hátra. Tanításait, gondolatait tanítványai műveiből: Xenophón írásaiból, és főként Platón dialógusaiból ismerjük.
Szókratész gyakran hangoztatta: „tudom, hogy semmit sem tudok”. Szókratész nem előadásokat tartott, hanem párbeszédek keretében rendítette meg beszélgetőpartnerei magabiztosságát, és ezek során fejtette velük együtt ki azt, hogy valójában miről is vannak ők meggyőződve, még abban az esetben is, amikor első közelítésben ennek épp az ellenkezője mellett akartak érvelni. A szókratészi irónia azt az eljárást jelenti, amikor Szókratész úgy állítja be, hogy érdeklődik beszélgetőpartnereinél valami iránt, hiszen ő nem tud semmit, de persze a beszélgetés során hamar világossá válik, hogy sokkal alaposabban átlátja a beszélgetés tárgykörét, mint azok, akikkel szóba elegyedik. A Theaitétoszban említett bábáskodás művészete (gör. maieutiké tekhné) arra utal, hogy Szókratész kérdései segítségével képes a beszélgetőpartnerben rejtőző véleményt napvilágra hozni, majd az így napvilágra hozott álláspont életképességét is tüzetesen megvizsgálja beszélgetőpartnerével együtt.
Szókratész nagyon gyakran fordul beszélgető partnereihez azzal a kérdéssel, hogy egy bizonyos erény vagy etikailag releváns tulajdonság micsoda. Ezek a kérdések könnyen félreérthetők – és valóban, Szókratész beszélgetőpartnerei gyakran félre is értik Szókratész kérdését. Ha azt akarjuk például tudni, mi a méltánytalanság, nem elegendő példákat (rászedés, leigázás, sértés) fölsorolni, mert nem azt kérdeztük, hogy mi minden méltánytalanság, hanem azt kell szabatosan megfogalmaznunk, hogy mi az, ami mindezeket egyaránt méltánytalansággá teszi, miben is áll az, hogy ezek egyaránt méltánytalanságok.
Lélek, etika
Az ember lélek és test egysége. A lélek egyszerű valóság és halhatatlan. Szókratész a halált gyógyulásnak tekintette. Szókratész elutasítja a hédonista felfogást, amely azt hirdette, hogy az az erkölcsös cselekedet, amely gyönyört (gör. hédoné) eredményez. Hasonlóképpen elutasította az erkölcs normáját a hasznosságban megjelölő utilitarizmust (lat. utilitas: hasznosság) és a szofista relativizmust is. Az erkölcstant racionális alapokra akarta helyezni, s az erkölcsi normát a teljes emberi természetből akarta kihámozni. Szerinte az erény (gör. areté) az ember igazi java. Erényes a tett, ha a jót jól végezzük. Kérdés azonban, hogy mi a jó. Gyakorta eudaimonisztikus erkölcsöt hirdetett: az ember boldogságát (gör. eudaimonia) az adja, hogy a városállamon belül valamennyi képességét harmonikusan kibontakoztatja. Felmerült azonban nála az erkölcs transzcendens megalapozásának igénye is: kora ifjúságától figyelt a daimonion-ra, a lelkiismeret isteni eredetű szavára. Látta, hogy az erkölcsi érték nem rendelhető alá az evilági eudaimoniának (az igazság védelmében a halált is vállalta!). Etikájában gyakorta eltúlozta az ész szerepét, és elhanyagolta az akaratét. Etikai intellektualizmusa szerint „senki sem vét szándékosan”; a hibák oka a jó nemismerése.
Szókratész híres mondása volt:Gnoti se auton (ismerd meg önmagad). Ezért mondta, hogy az igazi tudás erény és -- a tudatlanság gonoszság. Nála a tudás nem észbeli ismeretet jelentett, hanem jóra való képességet vagy képtelenséget. Azt hirdette, hogy a boldogság az erényben van, és a boldogtalanság a gonoszban. Az erény nem eszköz a boldogság elérésében, hanem maga a boldogság.
Szókratész ezt így magyarázta: Egy épelméjű ember sem akar magának rosszat. És az erény megsértése rossz, fájdalommal jár, veszteség. A legnagyobb veszteség. A legnagyobb rossz az, ha az ember önnön lelkének okoz kárt. Ezért az embereket meg kell tanítani arra, hogy jobb ha az ember elveszti karját, vagy lábát, vagy kiszúrják a szemét mint ha lelkének kárt okozzon. Lelki higiéniai szempontból ma is hasznos az a kijelentése, hogy megvizsgálatlan életet nem érdemes élni . Küzdött az erkölcsi megújúlásért. De nemcsak tanította ezt, hanem hitt is benne, egyénisége és élete is tanitás volt. Még a komédia iró Arisztophanesz is azt irja róla, hogy "még az éhség sem alacsonyította le hízelgővé." Ezért ö és az ö egész iskolája az erkölcsi reform gondolatából indult ki. Az ö szemlélete már teljesen az ember felé fordult. Ahogy Cicero irta róla, "lehozta a filozófiát az égből a földre és bevitte a házba " (Tusculanae disputationes, V.4) vagy mint Diogenész Laertiosz írta: "kivitte a köztérre" (II,21)
A jó - Platón szerint
Platón figyelmét elsősorban az értékprobléma köti le. Szókratész élete meggyőzően tárta elé, hogy a különféle értékek közül az erkölcsi érték a legmagasabb, ez az amiért a leginkább érdemes élni. Szókratész megtestesítette az erényeket, de nem felelt arra, hogy miben áll az erény lényege. Az ember nem tud jól, helyesen, vagy bátran cselekedni, ha nem ismeri a különböző helyzetek és különböző körülmények ellenére változatlan jót, helyeset, bártat, magát az erényt. Szellemi hagyománya így szólt: aki bölcs, az jó is. Ha a tudás jóra és rosszra használható, akkor talán a szándékban, a célban kell keresnünk a jó kritériumát. Ez sem elegendő azonban, hiszen a cél is lehet jó, vagy rossz. Azt kérdi Platón, hogy, hogy miben rejlik a tudás, a képesség, a tökéletesség, a cél jósága és helyessége.
A jót az ideák világában találjuk meg. Csak azért tudjuk megkülönböztetni a jót és a rosszat, a jót és a jobbat, mert tudunk magáról a jóról, minden megkülönböztetés és ítélet lehetőségi feltételéről, minden mérlegelés tovább már nem vitatható mércéjéről, arról a realitásról, ami mögé már nem kérdezhetünk. Létezik az embernek, a szépnek, az igaznak, a jónak az ideája: a szép, az igaz, a jó, a tökéletes, örök és változatlan alakja (eidosz); a jóság, a szépség, az igazság, ami többé-kevésbé megközelítenek, de soha utol nem érnek a dolgok. A cselekedet, a dolog, az ember annyiban jó, amennyiben igyekszik elérni a jó ideáltípusát, a jóságot. A tudás, a képesség, a cselekedet is annyiban jó, amennyiben megközelíti a jó ideáltípusát, a jóságot. Magának a jónak a tartalmát azonban nem határozza meg Platón. A jó a Naphoz hasonlóan a megismerés világosságának, a létnek és a növekedésnek a forrása. A földi dolgok a jó ideáljával való rokonságuknak köszönhetik jóságukat. Platón etikája arra a meggyőződésre támaszkodik, hogy a lét jó, mivel minden létező törekszik a maga ideáljának az elérésére és megvalósítására, ami pedig megfelel a céljának, az jó. Amikor a létről beszél, akkor mindig az ideális létre gondol.
A rossz - Platón szerint
A rossz valami nem létező, a létnek a hiánya (szterészisz), a konkrét lemaradása az eszményi mögött. Platón, s az őt követő ontológiák sem veszik észre, hogy hibás körben mozognak: azt állítják, hogy a jó kritériuma a lét, de csak azt fogadják el létként, ami megfelel a jóról alkotott felfogásuknak. Tehát mégsem a lét a jó kritériuma, hanem az értékkritérium, amellyel kettéválasztják a létet. Filozófiai rendszerében nem tudja elhelyezni sem a fizikai, sem az erkölcsi rosszat. Ha a rossz a lét hiánya (privatio), önként merül fel a kérdés, hogy honnét e hiány? Az erkölcsi rosszért nem az isten, hanem az ember a felelős. A fizikai rossz pedig szükségképpen hozzátartozik a véges, anyagi világhoz.
Arisztotelész - a jó és a rossz
Arisztotelész, (görögül: Αριστοτέλης); Kr. e. 384 – 322) görög tudós és filozófus, a modern európai tudomány atyja és előfutára.
A legfőbb jó: a boldogság
Arisztotelész szakít elődei elképzelésével, hogy létezik egy általános jó ami minden ember számára egyforma, azt mondja: „… a legfőbb jóról kell beszélünk, mégpedig arról a legfőbb jóról, amely számunkra a legfőbb jó.” Azt állítja, hogy az erkölcsnek csak az emberre vonatkoztatva van értelme, ember nélkül nem beszélhetünk erkölcsről sem, az erkölcs valójában az emberek közti viszony és nem társadalmi viszony ahogyan elődei tekintették.
Arisztotelész a jó fogalmának kidolgozásakor kiinduló pontnak tekintette az emberek sokféleségét, partikularitását: minden mesterségben és tudományban más és más a jó, ezért a jónak nincs olyan jelentése, amely a kifejezés valamennyi használatában közös volna. Ahány ember annyiféle jó is van, minden ember valami másban találja meg a neki megfelelő jót. Arisztotelész tagadja Platón ideatanát azt állítva, hogy nincs egy közös jó idea, mert különböző kategóriákban más és más a jó. Továbbá ha csak egy jó lenne, akkor ezzel csak egy tudomány foglalkozhatna. Ez azonban nem így van. Platón azt állítja, hogy ami örökkévaló az inkább rendelkezik tökéletességgel mint ami mulandó. Arisztotelész válasza a következő: ami egy napja fehér az semmivel nem fehérebb mint az ami örökkévalóságtól fogva fehér.
Arisztotelész szerint a legfőbb jónak két kritériumnak kell megfelelnie: 1. olyannak kell lennie, hogy mindig önmagáért válasszuk és sohasem másért, a legfőbb jónak mindig célnak kell lennie és sohasem eszköznek; 2. önmagában elégségesnek kell lennie. Legfőbb jónak, mindhárom etikában, Arisztotelész a boldogságot nevezi meg. A boldogság az amire minden ember egyaránt törekszik függetlenül mesterségétől. Mindenki egyetért abban, hogy boldogság a legkiválóbb az emberi javak közül. Bár minden cselekedet más és más célra törekszik mintahogy más a célja az orvostudománynak és más a hadtudománynak, a végcél minden esetben ugyanaz: a boldogság elérése. A boldogságot az ember mindig önmagáért választja és sohasem másért és amit önmagáért igyekszünk elérni az mindig tökéletesebb mint amit másért.
Az erkölcsi jó és az erkölcsi rossz
Arisztotelész az erkölcsi rossz három fokozatát különbözteti meg: a fegyelmezetlenséget (vagy akaratgyengeség), a lelki rosszaságot és az állatiasságot. Ennek az erkölcsi jó három fokozata feleltethető meg: a fegyelmezettség, az erény és az emberfeletti, azaz a hősi és isteni erény.
Az emberfeletti és az állatias is egyaránt igen ritka. Állatias a barbárokban vagy betegség folytán fejődhet ki az emberben. E két szélsőségtípusra Arisztotelész nem fordít sok időt, az emberi erényen aluli vagy felüli erények nem tartoznak bele érdeklődési körébe.
Erkölcsi jóról és rosszról csak az ember estében beszélhetünk, sem állatnál sem istennél nem beszélhetünk erkölcsről. Állatnál nem, mert nincs erkölcs ész és társadalom nélkül, isteneknél nem, mert nincs erkölcs a bűn és tévedés lehetősége nélkül.
Arisztotelész mikor azt állítja, hogy nem beszélhetünk istenek esetében erkölcsről, Platón azon elméletével száll szembe, miszerint a mérték az isteni, az isteni abszolút jó.
A fegyelmezettség és a fegyelmezetlenség
A fegyelmezett embert, Arisztotelész úgy jellemzi mint aki mindig kitart mérlegelésének eredménye mellett, a fegyelmezetlent pedig úgy jellemzi, hogy képes mérlegelésének eredményétől eltérni. Továbbá a fegyelmezetlen ember tudja, hogy amit tesz a rossz de mégis megteszi azt szenvedélyből.
A gyönyör és a fájdalom
Arisztotelész a gyönyör és fájdalom kérdésének vizsgálata előtt azt szögezi le, hogy e kérdések tanulmányozásának feladata arra hárul, aki az államkormányzás művészetét vizsgálja tudományosan. Fontos a fájdalom és gyönyör vizsgálata, mert az erényt a fájdalmas és kellemes érzésekkel hozza vonatkozásba. Továbbá azért is fontos a fájdalom és gyönyör kérdésével foglalkozni, mert a legtöbb ember a boldogságról úgy gondolja, hogy kellemes érzésekkel jár együtt. Az emberek háromféleképp gondolkodnak a gyönyörről : van, aki azt állítja, hogy semmiféle gyönyör nem lehet jó, mások úgy vélik, hogy bizonyos gyönyörök jók, mások meg rosszak, a harmadik nézet szerint, még ha minden gyönyör jó, akkor sem lehetséges, hogy a legfőbb gyönyör jó legyen.
A gyönyört Arisztotelész jónak tekinti s ezt azzal magyarázza, hogy a fájdalom rossz, a gyönyör pedig ellentétes a fájdalommal.